Három nappal az utazás előtt a siófoki vasútállomáson informálódtak volna – elevenítette fel a siófoki hölgy a történteket. Siófokon nincs (!) információs pult, ezért a jegyvásárlók sorába kellett beállniuk, hogy információt kapjanak az utazás menetéről. Többször ki kellett állniuk a sorból, mert mögöttük már háborogtak az utasok, a pénztáros pedig azt mondta nekik, jöjjenek vissza másnap. Ekkor újabb kétórányi várakozás következett a sorban, végül a forgalmistához küldte őket a pénztáros, ahova kerekesszékkel be sem lehet jutni, mert az iroda nem akadálymentes. Végül mégis a pénztárostól kaptak infót, igaz, téveset. Azt mondta nekik: hét munkanappal az utazás előtt kell bejelentenie egy mozgássérültnek, ha utazni akar, mert csak abban az esetben tudnak emelőt biztosítani, amivel a széket felteszik a vonatra, valamint két munkanappal utazás előtt kell szólni, hogy kíséretet kérnek a vágányok közötti peronra. De ők már két nap múlva utazni akartak. A forgalmista adott egy telefonszámot és magukra hagyta őket. Később tudták meg: egy nyomtatványt kitöltve a forgalmista kötelessége lett volna, hogy bejelentse: emelőt kér egy utas.

Eljött az utazás napja: a forgalmista, akinek át kellett volna kísérnie a kerekesszékes hölgyet és kísérőjét a vágányok között, sehol sem volt. Mivel nem akarták a véletlenre bízni, hogy visszaér-e, kíséret nélkül mentek át a vágányok között. Vonatindulásra előkerült a forgalmista, aki nagyon leszidta ezért őket.

– Segítséggel feltették a vonatra édesanyámat, mert emelő nem volt. A vonaton a kalauz megígérte, hogy segít majd a leszállásnál és intézkedik, hogy legyen valaki ott, aki átkíséri őket a vágányokon. Nos, maguknak kellett megoldani a leszállást; édesanyámnak az egyik lába hiányzik, egy lábbal próbált leugrálni, de az alsó lépcsőről a peron és a vonat közé esett a kerekekhez, mellkasig elsüllyedve. Az esés közben a karja fennakadt és megsérült. Ekkor nagy nehezen a kalauz kisegítette és ott hagyta a peronon. Csomagokkal, tolószékkel és sérült kézzel 33 lépcsőt ugrált egy lábon le- és fel Kelenföldön, hogy elérje az átszállást. De ekkor már annyira félt, hogy kísérő barátnője inkább a peron és az alsó lépcső közötti résbe feküdt a földre, hogy a hátán keresztül feljuthasson a vonatra. A miskolci vonaton a kalauz azonnal telefont ragadott és odaszólt Miskolcra, hogy mire beér a vonat, legyen ott emelő és segítség. Miskolcon már emberhez méltóan tudott leszállni a vonatról és nem mászva, mint egy kutya.

No és a visszaút: – Kimentem értük a vonathoz és gondoltam, szólok előre a forgalmistának: ha emelő nincs, akkor jöjjön és segítsen. A forgalmista helyén egy kalauz ült feltett lábakkal, rágózva. De ezúttal végül segítettek, majd bementünk újra hozzá, hogy megkérdezzük: az utazás napján ki volt szolgálatban, mert panaszt szeretnénk tenni. Azt mondta, semmi közünk hozzá, és ha nem tetszik valami, akkor menjünk a pénztárhoz és kérjük a panaszkönyvet. Azt is kérdeztük, hol van a főnöke, mire azt felelte: honnan tudja, nem is érdekli. A saját nevét se árulta el. E beszélgetés úgy zajlott, hogy édesanyám a tolószékében ült kint, ő pedig feltett lábakkal, rágózva az irodában és kiabált ki, hogy anyukám is hallja. A kórházba vettük az irányt, látleletet vetettünk. Édesanyám csak a kezével tud kenyérkereső munkát végezni, amit a MÁV miatt egy ideig nem tudott megtenni.

A Somogyi Hírlap tájékoztatást kért a vasúttársaságtól a július elején történtekről. Első e-mailjükben, július 10-én vizsgálatra hivatkozva időt értek, a július 19-i másodikban az utazás pontos adataira volt szükségük a beazonosításhoz. Azóta nem jelentkeztek.